MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 4.

Seregy Stellának köszönjük a következő történetet:

A GYÓGYÍTÓ VÍZ

Vadgalamb irokéz lányka volt. Nagyanyjával éldegélt egy kis faluban, a nyugati síkság peremén. Egy reggel, miután tüzet rakott és kiporolta a prémtakarókat, felnyúlt a polcra egy öreg korsóért, hogy vizet hozzon.
– Ne nyúlj ahhoz a korsóhoz, Vadgalamb! – figyelmeztette a nagyanyja.
– Miért? Ha eltörne, sem lenne kár érte. Nézd csak, milyen ütött-kopott már!
Nagyanyó titokzatosan mosolygott.
– Várj csak estig, majd meghallod a korsó csodálatos történetét.
A kislány még sosem érezte ilyen hosszúnak a napot. A nap végre lenyugodott a hegyek mögé, nagyanyó a tűz mellé telepedett, és sokáig révülten nézett a lángokba. Ölében dédelgette és simogatta csontoz kezével az öreg ütött-kopott korsót. Vadgalamb ott ült mellette, nagy, fekete szeme csillogott, kíváncsian várta nagyanyó meséjét.
– Sok-sok évvel ezelőtt – fogott hozzá nagyanyó -, amikor még akkora kislány voltam, mint te, olyan forró nyár köszöntött ránk, hogy kiapadtak a források. Szörnyű ragály pusztított embert és állatot. Hamarosan nem akadt ház a faluban, ahol ne sirattak volna halottat. Mindkét bátyámat eltemettük. Édesanyám, Harmatcsepp is ágynak esett. Csodaszép, gyengéd, jólelkű
asszony volt, szeme csillogott, mint egy sima tükrű tó. Apám szíve majd megszakadt, mikor látnia kellett, hogyan viaskodik Harmatcsepp a halállal, lassan-lassan, egyre sápadtabb és gyöngébb lett.
Régi-régi hit a mi törzsünknél, hogy a nagy Manitu teremtett egy olyan füvet, mely minden betegséget meggyógyít, de a ki szedni akar belőle, annak el kell mennie a lenyugvó nap után.
Nos, egyszer, jól emlékszem a napra, apám megcsókolta a beteget, és így szólt:
– Harmatcsepp, elmegyek a lenyugvó nap után, és elhozom neked a gyógyfüvet. Manitu segít, hogy megtaláljam. nem szabad meghalnod!
Mindössze kevéske vizet vitt magával egy kivájt tökhéjban, és reményekkel tele elindult a hosszú útra. És most jól figyelj Vadgalamb, milyen csodálatos élményeket élt át apám, Vidraszív ezen az úton.
Sokáig bolyongott a végtelen prérin, a felhőtlen ég alatt, a tűző napon. Amerre a szem ellátott, mindenütt szikkadt fű, száraz bogáncs, és kőrengeteg.
– Nagy Manitu – fohászkodott Vidraszív – add, hogy megtaláljam a gyógyfüvet, hogy
Harmatcsepp meggyógyuljon!
A nap egyre forróban perzselt, Vidraszív egyre lassabban haladt. Már-már lerogyott a fáradságtól, meg a szomjúságtól, mégsem akart visszafordulni. Hozzá sem nyúlt a magával hozott kevéske vízhez, a legvégsőkre tartogatta. Egyszer csak egy nagy fekete madarat pillantott meg, tehetetlenül verdesett
szárnyával, de sehogyan sem tudott felemelkedni.
Vidraszív megsajnálta, é s megitatta a kincset érő vízből.
– Nem tudod, fekete madár, hol találom azt a gyógyfűvet, amelyet Manitu azért teremtett, hogy meggyógyítsa a betegeket? – kérdezte.
– Jaj – felelte a madár -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tartok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Együtt vándoroltak tovább, de gyógyfüvet nem találtak. Kis idő múltán találkoztak egy farkassal. Alig vánszorgott a gyengeségtől, könyörgőn nézett Vidraszívre, mintha tőle várna segítséget. „Ez az állat is olyan elesett, mint Harmatcsepp” – gondolta Vidraszív. Odanyújtotta neki a tökhéjat, a farkas pedig
kiitta az utolsó cseppig.
– Nem tudod, farkas, hol találom az a gyógyfüvet, amelyet Manitu azért teremtett, hogy
meggyógyítsa a betegeket? – kérdezte.
– Jaj – felelte a farkas -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tartok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Így vándoroltak hármasban a napszítta prérin. Megvizsgáltak minden útjukba akadó növényt, de a gyógyfüvet nem találták. Vidraszív végképp elerőtlenedett, leroskadt a fáradtságtól meg a szomjúságtól. A nagy fekete madár a vállára telepedett, és a szárnyával legyezgette, a farkas pedig távol tartotta tőle a mérges préri legyeket.
Vidraszív csodálatos álmot látott.
Álmában Harmatcsepp jelent meg, sápadtan, csontig soványodva. Az asszony mosolyogva nézett rá, és egy dalt énekelt neki, amely úgy csacsogott, fecsegett, mint egy forrás. Hirtelen eltűnt a látomás, helyette nagy, tiszta vizű folyót látott Vidraszív, s egy hangot hallott, amely így szólt hozzá:
– Keress meg, Vidraszív, keress meg! Ha rám találsz, harmatcsepp meggyógyul.
Amikor Vidraszív felébredt, mintha halk duruzsolást hallana a lába alatt:
– Szabadíts ki, Vidraszív!
A duruzsoló hang a föld alól jött, de hogyan lazíthatná meg a szikkadt, kemény földet szerszám nélkül? Mert aki gyógyfüvet keres, annak nem szabad kést, tomahawkot, sem egyéb fegyvert magával vinnie. Vidraszív megpróbálta puszta kézzel feltúrni a földet. Egy kis gödröcskét sikerült kiásnia, de abba kellett hagynia a munkát, mert vérzett a keze, fölszaggatták a kemény rögök. Már-már azt hitte, minden fáradsága kárba veszett, de ekkor a madár meg a farkas látott munkához. A madár erős csőrével vagdosta a földet, a farkas pedig a mancsával kezdett ásni. Sikerült is hamarosan egy kis gödröt kiásniuk.
És lám, a gödör alján forrás fakadt fel. Alig érte néhány csepp Vidraszív vérző kezét, már be is gyógyultak a sebek, és megszűnt a fájdalom. Vidraszív ezután merített a tiszta vízből, és érezte, amint kortyról kortyra visszatér tagjaiba az élet.
A forrás egyre erősebb sugárban, egyre gazdagabban tört fel, és amikor megtelt a gödör, csillogó patakként csörgedezett tova a szikkadt prérin.
Ekkor Vidraszív egy marék agyagot gyúrt meg a forrásvízben, korsót készített belőle. Mit törődött velem hogy formátlan, esetlen és dísztelen, nem akarta vesztegetni az időt, hiszen Harmatcsepp életéről volt szó. Telemerítette a korsót, és már repült is haza, mintha szárnyai nőttek volna.
Harmatcsepp már a halálán volt. Vidraszív egyenesen az ágyához lépett, és ajkához emelte a korsót.
Alig ivott az asszony néhány kortyot, nyújtózni kezdett, azután mély, egészséges álomba merült, majd kipirult arccal, ragyogó szemmel, egészségesen ébredt.
Vidraszív azonban nagy örömében sem feledkezett meg a falujáról. Házról házra járt a csodatévő korsóval, és még aznap meggyógyult minden beteg. Újjáéledt a falu. Harmatcsepp és Vidraszív még boldogabban éltek, mint azelőtt.
– Látod Vadgalamb – fejezte be nagyanyó -, ez az a korsó, amelyben egykor dédapád elhozta gyógyító vizet.
A lányka csak nagy sokára merte megtörni a csendet:
– Nagyanyó, most már sokkal szebbnek látom ezt az ütött-kopott öreg korsót a többinél.
Vadgalamb soha többé nem nyúlt a korsóhoz, azt hiszem, azóta is ott van a polcon, egy wigwamban, az irokéz falu szélén.

/irokéz népmese/