Nyitómese

A konferencia nyitómeséjét Fejér Noémitől kaptuk ajándékba!

A mesetarisznya
Élt valamikor régen egy igen gazdag család. Egy szem gyermekük volt, egy fiúcska, aki szívvel-lélekkel hallgatta, ha meséltek neki. Ahányszor találkozott valakivel, így kérlelte:
– Mondj egy új mesét nekem!
Az új mesét tarisznyájába süllyesztette. Olyan sok történetet gyűjtött már össze, hogy a tarisznya telis-tele lett, és csak nagy nehezen tudott egy-egy újabb történetet beleszorítani.
Végül, hogy egyetlen mese se szökhessen el, jó szorosan bekötötte a tarisznya száját.
Telt-múlt az idő, és a fiúcska csinos fiatalemberré serdült.
Eljött a feleségszerzés ideje. Kiválasztották a menyasszonyt, és az egész ház szorgosan készülődve várta a fiatal feleséget. Nagy felfordulás, jövés-menés volt a házban.
Élt a háznál egy hűséges öreg szolga, aki már akkor is ott dolgozott, amikor a mesegyűjtő fiú még kis gyermek volt. Mialatt a ház népe fiatal gazdájuk esküvőjére készülődött, ez az öreg szolga a tüzet őrizte a konyhában. Hirtelen alig hallható suttogó hangra lett figyelmes. Fülelni kezdett, és megértette, hogy a hang a falon lógó tarisznyából jön. Ebbe a tarisznyába gyűjtögette a fiatal gazda a neki régebben elmondott meséket. Már évek óta el is felejtkeztek róla, és ott porosodott a konyha falán egy rozsdás szögön. Az öreg szolga lélegzetét visszafojtva hallgatózott.
– Ide figyeljetek! – susogta valaki a tarisznyában. — Holnap lesz a fiú esküvője. Itt szorongunk, itt gyötrődünk egymásra hányva, amióta idegyömöszölt bennünket. Sok szen-
vedést kiálltunk már! Eljött az ideje, hogy megfizessünk neki, annak rendje, módja szerint!
— Igazad van – felelte egy másik hang. – Egyetértek veled! Holnap a fiatal úr lóháton indul menyasszonyáért. Én az út szélén pirosló, illatos szamócává változom. Ott várok reá, és minden egyes szamóca szemem tele méreggel. Olyan szépek és vonzók lesznek, hogy bizonyára megkívánja. De ha megeszi, belehal!
— És ha nem halna meg a szamócától — sivított a harmadik vékonyka hang —, akkor én út menti kristálytiszta, zubogó patakká változom. Ha rám pillant, rögtön megszomjazik, és inni kíván. Ha azután a gyomrában leszek, szörnyű szenvedést okozok majd neki!
Közbevágott ekkor egy negyedik hang is:
— Ha neked nem sikerül, én vörösen izzó vascövekké válok. Elrejtőzöm a pelyvás zsákban, amelyet a lova mellé raknak, hogy arra szálljon le a menyasszonya háza elé érve. Amint rám lép, csúnyán összevissza égetem a lábát.
Az ötödik hang így morgott:
— És ha ez sem sikerülne, akkor jövök én! Tekergődző, cérnavékonyságú mérges kígyókká változom. Elrejtőzöm a nászszobában, s amikor majd a menyasszony meg a vőlegény aludni térnek, előjövök, és megmarom őket!
Az öreg szolga szívét rémület töltötte el. „Hisz ez szörnyű! — gondolta magában. — „Nem engedhetem meg, hogy az ifjú gazdát valami baj érje! Amikor holnap elhagyja a házat, én veszem kézbe a kantárt, és én vezetem a lovát.”
Másnap hajnalban az utolsó előkészületeket is befejezték, és az esküvői menet útra készen állott. A vőlegény legszebb ünneplőjébe öltözve, kijött a házból és nyeregbe szállt. Ám a hűséges öreg szolga hirtelen ott termett, és a ló kantárja után kapott. Majd azt kérte, hadd vezesse ő a lovat.
A ház öreg gazdája, a vőlegény apja, így szólt:
— Neked nem ez a dolgod! Jobban tennéd, ha a gazdasági udvaron végeznéd el a munkádat!
A szolga így felelt:
— Ma nekem kell vezetnem ezt a lovat! Lesz, ami lesz, de én tartom a kantárt!
Nem hallgatott senkire sem, míg végül a gazda, meglepődve az öreg makacsságán, hagyta, hogy a lovat ő vezesse a menyasszony házához.
Amint a menet jobbra-balra kígyózott az úton, az elöl haladó vőlegény egy nyílt mezőre ért. Az út mentén rengeteg érett szamóca piroslott. Nagyon kívánatosnak látszottak. 
– Várjatok! – szólt a vőlegény. – Állítsátok meg a lovat, és szedjetek nekem ebből a szamócából.
A szolga azonban nem engedelmeskedett, sőt siettette a lovat, maid így szólt:
— Minek az a szamóca? Ilyent bárhol találhat az ember. Légy egy kis türelemmel. Később majd szedünk neked.
Majd ostorával ösztökélte az ifjú lovát.
Egy idő múlva átlátszóan csillogó vizű, csörgedező patakhoz értek. Mintha csak ivásra biztatná az arra elhaladót.
— Hozz nekem egy keveset abból a vízből — szólt a vőlegény a szolgához. — Már régóta szomjazom.
Ám a szolga süketnek tettette magát, ismét ügetésre biztatta a lovat, és sietve elfutottak a patak mellett.
— Mihelyt elérjük a közeli erdőcske árnyékát, mindjárt elmúlik a szomjúságod! — felelte, és ostorával még nagyobb ütést mert a lóra.
A vőlegény zsörtölődött, morgolódott rossz kedvében. A szolga nem törődött haragjával, csak a lovat hajszolta egyre tovább.
Nemsokára elérték a menyasszony házát. Fogadásukra nagy tömeg gyűlt össze az udvaron. A szolga az udvarba vezette a lovat, megállt vele az odakészített pelyvás zsák mellett. Amikor a vőlegény a leszálláshoz készülődött, és lábával már-már megérintette a pelyvás zsákot, a szolga azt színlelve, hogy megbomlott, jól oldalba vágta, s a zsák mellé lökte.
A vőlegény egy szalmafonatú lábtörlőre zuhant, amely ott hevert a pelyvás zsák mellett. Ügyetlensége miatt annyira szégyenkezett, hogy arcát elöntötte a vér. Idegenek előtt mégsem akarta megróni szolgáját, így hát szó nélkül lépett a lányos házba.
Ott aztán annak rendje-módja szerint megtartották az esküvőt, minden baj nélkül, majd az újdonsült pár a vőlegény házába.
Csakhamar beesteledett. A vőlegény meg a menyasszony szobájukba indultak. A hűséges szolga karddal felfegyverkezve elrejtőzködött a tornácon, a menyegzői szoba előtt.
Alighogy a menyasszony és a vőlegény eloltották a lámpát, és lefeküdtek, a szolga kinyitotta a szoba ajtaját, és belopakodott.
Az újdonsült pár nagyon megrémült.
– Ki jár itt? – kérdezték hangosan, és mindketten kiugrottak az ágyból.
Ifjú gazdám – kiáltott a szolga —, később majd mindent megmagyarázok! De most gyorsan félre innen!!
Ezzel félrerúgta az ágyneműt, és felemelte a derékaljat. Micsoda szörnyű látvány tárult szemük elé! Felbőszült kígyók százai tekeregtek, vonaglottak az ágyban. A szolga kirántotta kardját, a kígyók közé csapott, és néhányat miszlikbe vágott. De lám, a szétvágott kígyók új erőre kaptak, és vöröslő szájukat és fekete fullánkjukat sziszegve fordították felé. A többi kígyó meg csúszva-mászva menekült a villogó kard elől. A szolga jobbra-balra forgott, mint a megszállott, míg végre egy kígyó sem maradt életben.
A nagy küzdelem után megkönnyebbülten sóhajtott fel:
— Ifjú gazdám, az egész úgy kezdődött, hogy…
Az öreg szolga rendre elbeszélte mindazt, amit a konyha falán lógó régi tarisznyából hallott suttogni.
Mindebből az a tanulság, hogy az ember ne legyen önző! Ha mesét hall, ne tartogassa a maga számára, hanem ossza meg mindig mással. Így a mese hadd járjon szájról szájra, és hadd teljék öröme benne minél több embernek.