MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL…11

A mesét Nagy Magdi küldte:
A tökéletes szív

Egy napon egy fiatal megállt a nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.
Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, hogy tényleg ez a szív a legcsodálatosabb szív, amit valaha látott.
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és tovább is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalomból kivált egy öregember. Csendes hangon, mintha csak önmagához beszélne, így szólt:
– És mégis az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez.
Az összegyűlt tömeg figyelni kezdte az öreget, és már az ő szívét nézték. Az ifjú kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat oda nem illők helyettesítették, nem illeszkedtek tökéletesen, helyenként nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.
– Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb szíve? -suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
– Azt hiszem, viccelsz öreg. Nézd az én szívemet – ez tökéletes!
– A te szíved tele van hegekkel, sebekkel… csak könny és fájdalom.
– Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a tiéddel. Látod… minden seb a szívemen egy-egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel – amikor kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, ő néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, attól lesz ilyen szabálytalan, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek… hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis… azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most kedves fiam, hogy mi az én szívemnek az igazi szépsége? – fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kézzel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívében rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 9.

A mesét Seregy Stella választotta

Lázár Ervin: Az élet titka
Gyerekkoromban, az alsórácegresi nagyszederfa alatt hallottam egy történetet. Nem hinném, hogy abban a pillanatban, amikor elhangzott, megértettem volna minden ága-bogát. De a gyerekkorban hallott történetek együtt növekszenek velünk: virágot hoznak, kiteljesednek, gyümölcsöt érlelnek. Semmi más nem kell hozzá, csak meg kell őrizni őket. Én őrizgettem máig, éppen itt az ideje, hogy elmondjam.
Élt Rácpácegresen két család. Rácegresiék és Pácegresiék. Mind a két családnak tizenkét fiúgyermeke volt, úgy nagyjából egyidősek. Csak a természetük volt nagyon különböző, mert Rácegresiéké jókedvű, összetartó család volt, csak úgy zengett a házuk a nevetéstől. Pácegresiéké meg ordítozós, tohonya, csak úgy zengett a házuk a veszekedéstől. Egy bizonyos napig. Mert azon a napon maga elé hívatta mind a tizenkét fiát Rácegresi is, meg Pácegresi is.
Azt mondta Rácegresi a tizenkét fiának:
– Ahhoz, hogy derék emberek legyetek, nem árt megtudni, mi az élet titka. Az élet titkát az Óperenciás-tengeren túl őrzi egy nagyszakállú öregember. Az Üveghegy tetején lakik egy háromszázhatvanöt tornyú várban. Oda kell eljutnotok. De ezer veszély leselkedik rátok, csak akkor juthattok el hozzá, ha nem hagyjátok cserben egymást soha.
Közben a másik házban Pácegresi beszélt a fiaihoz:
– Az élethez szerencse és sok kincs kell – mondta nekik. S a szerencse és kincsek tudója egy nagyszakállú öregember az Óperenciás-tengeren túl. Ott lakik az Üveghegyen egy háromszázhatvanöt tornyú várban, őhozzá kell eljutnotok minden áron, s azután már semmi gondotok se lesz, éltek, mint Marci Hevesen. Csak hát nehéz odajutni, nem ártana összefognotok, legalább arra a kis időre, amíg odaértek.
Akkor aztán egyenként elővették a fiaikat, és mindegyiknek elmondták a feladatát. Nem állt sokból. Tizenkét elágazása van az erdőn át vezető útnak, az első fiú megjegyzi, hogy merre kell menni az első elágazás után, a második a másodikat kapja, és így aztán mind a tizenkét elágazásnál tudja valaki, hogy merrefelé kell továbbmenni. Egyszerű ez, nem? Minden fiú kapott egy szerszámot, mindegyik tartsa rendben a magáét, ne hagyja megrozsdásodni, elkallódni, mert amikor odaérnek az Óperenciás-tengerhez, akkor bizony ott hajót kell építeni, s akármelyik szerszám hiányzik, nem sikerülhet a hajóépítés. Aztán áthajózni az Óperenciás-tengeren, elgyalogolni az Üveghegyig. S ott csak akkor nyitja ki a kaput a nagyszakállú öreg, ha elénekelnek neki egy dalt. A tizenkét fiú megtanult a dalból egy-egy sort, nem lesz ott hiba, ha odaállnak a várkapu elé, tizenketten el tudják énekelni az egészet.
Na, nekiindult mind a két csapat, a Pácegresiek már a második elágazásnál összevesztek. Mit is mondott az apám? – ráncolta a homlokát a második gyerek – Jobbra vagy balra? Valamerre csak nekiindultak. De az egyik fiú ivócimborákat talált egy kocsmában, velük maradt, a másik lakodalmas nép közé keveredett, a harmadik elment zsoldosnak. Már csak kilencen vagyunk – mondta dühösen a legidősebb, és eldobta a nehéz kalapácsot, amit rábízott az apja, és sorsára hagyta testvéreit. Sose jutottak el nem az Üveghegyig, az Óperenciás-tengerhez sem.
De a Rácegresi gyerekek nem hagyták magukat. Tudták az utat, megbirkóztak éhséggel, szomjúsággal, felépítették a hajót, tépték őket viharok, szelek, de átjutottak a túlsó partra, ha valamelyikük megbetegedett, ápolták, aki elvesztette reményét, azt megvigasztalták – s egyszer csak ott álltak az Üveghegy előtt, a háromszázhatvanöt tornyú vár előtt. Nekifogtak énekelni, az első elénekelte az első sort, a második a másodikat, mikor a dal végére értek, újrakezdték, harmadik éneklésre tudták mindannyian az egész dalt, énekeltek boldogan. A kapu kitárult, ott álltak a nagyszakállú öreg előtt.
Az alsórácegresi nagyszederfa alatt abbahagyta az öregember a mesélést. Mert amíg el nem felejtem, el kell mondanom, hogy ezt a mesét az alsórácegresi nagyszederfa alatt egy nagyszakállú öregember mesélte nekünk.
– És mi volt az élet titka? – kérdeztük tőle kórusban.
– Ezt kérdezték a fiúk is, de az öregember azt mondta nekik: „Hiszen már tudjátok!”
– Akkor legalább a dalt énekelje el – kérleltük ott a nagyszederfa alatt, de csak mosolygott – csak jól jegyezzétek meg azt az egy sort – mondta.
Ebből gondoltam, hogy egyszer majd nekem is ott kell állnom az Üveghegy előtt, és el kell énekelnem azt az egy sort.
Most már, idők múltával azt is tudom, hogy arról szólt a mese, hogy a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá. Most elmondok néhány történetet, a történelem fátyolán sejtelmesen átködlőt, hátha segít benne, hogy tudd azt a sort, az Üveghegy előtt.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 7.

A mesét Holcsik Erzsébet választotta:

A BOLDOG EMBER INGE
Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.
Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:
– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.
– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?
A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.
Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.
Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:
– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.
Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.
Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.
Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.
Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.
– Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.
De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.
Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.
– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.
A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.
Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.
Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.
Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.
– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?
– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.
Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.
– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.
Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:
– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.
Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.
Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 6.

A mesét köszönjük Bata Saroltának!
Ha kellek, vigyél el!
(japán népmese)
Egy isten háta mögötti faluban élt egyszer régen három fivér. Együtt gazdálkodtak azon a kis földecskén, amelyet a szüleik hagytak rájuk. Mivel azonban ebből nem tudtak megélni, bambuszkosarakat fontak, és a piacon árulták.
De bármilyen szorgalmasan is dolgoztak, és éltek a lehető legszerényebben, sohasem maradt egy fölösleges garasuk sem. Vagy a sójuk fogyott el, vagy az olajuk, vagy az egyetlen ócska teáskannájuk lyukadt ki, mégpedig éppen akkor, amikor nem volt a házban egy lyukas garas sem. A legrosszabb idők akkor köszöntöttek be, amikor közeledett az év vége, és meg kellett fizetniük adósságaikat.
– Ez így nem mehet tovább – jelentette ki egyszer Szaburo, a legidősebb fivér. – Elmegyek valahova szolgálatba. Ti addig gazdálkodjatok egyedül, ha megkeresek egy kis pénzt, visszajövök.
A másik két fivér beleegyezett, és Szaburo elindult szolgálatot keresni. Egy távoli városban sikerült is szolgálatba állnia. Egy gazdag kereskedő felfogadta őt kocsisnak. Hat hónapig vásárról vásárra hajtotta Szaburo a sóval, teával és más áruval megrakott szekerekbe fogott lovakat. A kereskedő meg volt elégedve új kocsisával, és amikor a szolgálata lejárt, fölajánlotta neki, hogy maradjon nála még a következő évben is. Szaburo udvariasan megköszönte, de nem fogadta el az ajánlatot.
– Nagyon örülök, uram, hogy meg van velem elégedve, de nekem haza kell mennem. Közeledik az év vége, és az öcséim várják a megtakarított pénzemet, hogy kifizethessék minden adósságunkat.
A kereskedő tehát kifizette a bérét, Szaburo gondosan egy kendőbe kötötte a rézpénzt, és sietett haza. Gyorsan haladt, nagy utat tett meg, de még egy sötét erdőn kellett áthaladnia, mikor alkonyodni kezdett. Szaburo nem szívesen vágott neki az erdőnek, de már előre örült, mit szólnak majd az öcséi, hogy pénzt hoz a házhoz. Bizonyára már türelmetlenül várják, hiszen az év végéig már csak egyetlen nap maradt. De még ha nem is várnák, úgysincs hol megszállnia éjszakára. Így hát mélyet lélegzett, és elszántan belépett a sötét erdőbe.
Nagyon sietett, nem nézett se jobbra, se balra, csak az ég keskeny sávját figyelte a fák lombja fölött, mert az mutatta az utat. Az erdőben csend honolt, és Szaburo egyre bátrabban rótta az utat. .Az útnak több mint a felét megtettem már. Nemsokára otthon leszek. Mi bajom történhetne? Csend és nyugalom honol itt, hát mitől kellene félnem, gondolta. Egyszer csak úgy tűnt fel neki, mintha az út szélén valami fényesség lebegne előtte. Mi lehet az? – ijedt meg, de mindjárt összeszedte bátorságát: csak nem kezdek el éppen most hinni a kísértetekről szóló mesékben? Mégis lelassította lépteit, és éberen figyelte, mi történik előtte. S ekkor észrevette, hogy nem egy, hanem több kis fényecske imbolyog előtte. Egyre több volt belőlük, az út mentén lebegtek, a fák között keringtek, és lassan, nesztelenül egyre jobban közeledtek hozzá. Aztán Szaburo valami susogást hallott, amely lassan morgássá erősödött. A félelemtől szinte kővé válva állt meg, s a keringő, imbolygó titokzatos fényecskék tömkelegéből egyszer csak tisztán hallotta:
– Ha kellek, vigyél el! Ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! – ismétlődött egyfolytában, és a fényecskék egyre jobban közeledtek.
– Mit csinálnék veletek! Csak ti hagyjatok engem! – kiáltotta Szaburo rémülten, és hanyatt-homlok futni kezdett. Kifulladtan és rémülettől kitágult szemmel rontott be egyenesen a szobájukba, még a szandálját is elfelejtette levetni az ajtó előtt.
Csakhogy már itthon vagyok! – sóhajtott föl, és lerogyott a gyékényre. Öcséi éppen vacsoráztak, mindkettőjük előtt egy-egy tálacska köleskása állt.
– Mitől ijedtél meg annyira, hogy még csak nem is köszöntesz bennünket? És nézd csak, hogy bepiszkítottad a gyékényt! Szaburo lehúzta szandálját, és gondosan, nagyon gondosan becsukta az ajtót
– Kedves fivéreim, nem is tudjátok, milyen veszedelemtől menekültem meg – kezdte most már kissé nyugodtabban. – Az erdőben, körülbelül félúton a várostól, hirtelen valami fénylő kísértetek támadtak meg. Teljesen egyedül voltam, és sehol se láttam egyetlen olyan zugot sem, ahova elbújhattam volna előlük. Ott keringtek körülöttem, és hangosan kiáltoztak: Ha kellek, vigyél el! Ha kellek, vigyél el! Alig menekültem el előlük.
– És semmi mást nem tettek? – kérdezte Hacsiro, a legfiatalabb fivér, aki híres volt erejéről és bátorságáról.
– Azt hiszed, kedvem volt megpróbálni?! Örültem, hogy ők nem vittek el engem! – felelte hevesen Szaburo.
– Furcsa kísértetek – vélte elgondolkozva a középső fivér, Sicsiro. – Ha azt kiabálták: Ha kellek, vigyél el, akkor talán valóban el kellett volna őket vinni. Akkor talán abbahagyták volna a kísértést. Te bizonyára csak azért ijedtél meg annyira, mert nagyon meglepődtél. Azt mondod, hogy félúton a város felé történt? Tudjátok mit, elmegyek oda, és körülnézek.
A középső fivér kiment az esti szürkületbe. Egyre beljebb ment a sötét erdőbe, alig lehetett már látni valamit, és amikor a városba vezető útnak körülbelül a felét megtette, észrevette, hogy az erdő homályában csillog valami. Sicsiro megállt, figyelmesen nézte azt a helyet, de nem látott egyebet, mint villogó fényecskéket. Közelebb ment tehát, és ekkor valami mormogást hallott, majd ismét tett néhány lépést, s ekkor már egész világosan megértette, amit a fényecskék mondtak:
– Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! A fényecskék eközben nesztelenül közeledtek feléje, körülfogták, és a kör egyre szűkült körülötte. Sicsirót szörnyű rémület fogta el, már-már úgy látta, hogy a fényecskék rá akarják magukat vetni. Sarkon fordult, betömte a fülét, és hanyatt-homlok menekült, amíg teljesen kifulladva haza nem ért. Amikor Hacsiro, a legfiatalabb fivér meglátta középső bátyja sápadt arcát, és meghallotta zihálását, határozott hangon megszólalt:
– Mind a ketten gyávák vagytok. Hiszen puszta szavaktól ijedtetek meg. Semmi sem történt veletek, csak szavakat hallottatok. Most majd én próbálok szerencsét. Bement a kamrába, és egy kötelet hozott.– Majd meglátom, hogy a kísértetek akkor is kiabálni fogják-e, hogy vigyem el őket, ha kötéllel megyek hozzájuk.
Már teljesen besötétedett, a hold még nem jött föl, s Hacsiro csak emlékezetből tudta az utat, nem látta. Amikor elért arra a helyre, amelyről bátyjai meséltek, meglátta az imbolygó, villogó fényeket. Ragyogva röpködtek körös-körül, s mivel Hacsiro bátran folytatta útját, csakhamar teljesen körülvették. S ekkor tisztán kivehető hangok ütötték meg a fülét:
– Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Hacsiro úgy érezte, hogy az egész erdő remeg ettől a titokzatos susogástól:– Ha kellek…
– Hát persze hogy kellesz! – kiáltotta Hacsiro, és odatartotta a hátát: – Hát akkor hopp! Ugorj föl, hadd látom, ki fia-borja vagy! Abban a pillanatban eltűntek a fények, a suttogás abbamaradt, és Hacsiro hirtelen rettenetes terhet érzett a hátán, már-már összeroskadt alatta, de végül mégis sikerült talpon maradnia.
– Elszámítottad magad, kísértet! Én nagyon erős vagyok. Nemigen akad valaki, aki ujjat mer húzni velem.
Leoldotta a derekára csavart kötelet, átvetette a hátát nyomó furcsa terhén, és jó szorosra húzta. Kiegyenesedett, helyreállította az egyensúlyát, és elindult haza. Már koromsötét volt, de a Hacsiro hátán ülő furcsa kísértetből olyan fény áradt, hogy az utat úgy látta, mint fényes nappal. A teher a hátán lépésről lépésre nehezebb lett, és Hacsiro, noha messze földön híres volt óriási erejéről, alig bírta hazáig cipelni. Nagyon megörült, mikor végre belépett az udvarra, és le akarta dobni hátáról a terhet. De hiába oldotta el a kötelet, hiába erőlködött, forgott jobbra-balra, a teher a hátán maradt, mintha odaragadt volna.
– Azt hiszed, nem engedsz el? – dühödött meg Hacsiro. – Kellettél, de nem a hátamra! No várj csak, majd én megmutatom neked!
Gyorsan bement a konyhába, és háttal nekivágódott a falnak. Tiszta csengő hang zendült meg, de a teher továbbra is ott maradt Hacsiro hátán.
– Csak ne hidd, hogy elbánsz velem! – kiáltotta most már még dühösebben Hacsiro, kihátrált a hátsó helyiségbe, nekifutott, és teljes erejéből nekivágta a hátát a mennyezetet tartó középső oszlopnak. Az ütéstől a földre rogyott, de ugyanakkor vidám csengés hangzott föl, és a padlón mindenfelé aranyak szóródtak szét. Annyi volt belőlük, hogy még az udvarra is kigurult néhány, és a fivérek még hosszú idő múlva is aranypénzt fedeztek fel egy-egy nyílásban vagy résben. Örömük nem ismert határt, amikor meglátták, milyen nagy vagyon hoz jutottak, s a két idősebb fivér egymást túlkiabálva dicsérte bátorságáért a legfiatalabbat.
– Hahaha! – nevettek még sokáig azután, hogy az aranyak szétgurultak. – Szép kis kísértetek voltak azok! Aranyak, amelyek emberek közé vágyakoztak!
Ezután elégedetten és egyetértésben éltek együtt kis házukban, és még ma is így élnek, ha meg nem haltak.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 4.

Seregy Stellának köszönjük a következő történetet:

A GYÓGYÍTÓ VÍZ

Vadgalamb irokéz lányka volt. Nagyanyjával éldegélt egy kis faluban, a nyugati síkság peremén. Egy reggel, miután tüzet rakott és kiporolta a prémtakarókat, felnyúlt a polcra egy öreg korsóért, hogy vizet hozzon.
– Ne nyúlj ahhoz a korsóhoz, Vadgalamb! – figyelmeztette a nagyanyja.
– Miért? Ha eltörne, sem lenne kár érte. Nézd csak, milyen ütött-kopott már!
Nagyanyó titokzatosan mosolygott.
– Várj csak estig, majd meghallod a korsó csodálatos történetét.
A kislány még sosem érezte ilyen hosszúnak a napot. A nap végre lenyugodott a hegyek mögé, nagyanyó a tűz mellé telepedett, és sokáig révülten nézett a lángokba. Ölében dédelgette és simogatta csontoz kezével az öreg ütött-kopott korsót. Vadgalamb ott ült mellette, nagy, fekete szeme csillogott, kíváncsian várta nagyanyó meséjét.
– Sok-sok évvel ezelőtt – fogott hozzá nagyanyó -, amikor még akkora kislány voltam, mint te, olyan forró nyár köszöntött ránk, hogy kiapadtak a források. Szörnyű ragály pusztított embert és állatot. Hamarosan nem akadt ház a faluban, ahol ne sirattak volna halottat. Mindkét bátyámat eltemettük. Édesanyám, Harmatcsepp is ágynak esett. Csodaszép, gyengéd, jólelkű
asszony volt, szeme csillogott, mint egy sima tükrű tó. Apám szíve majd megszakadt, mikor látnia kellett, hogyan viaskodik Harmatcsepp a halállal, lassan-lassan, egyre sápadtabb és gyöngébb lett.
Régi-régi hit a mi törzsünknél, hogy a nagy Manitu teremtett egy olyan füvet, mely minden betegséget meggyógyít, de a ki szedni akar belőle, annak el kell mennie a lenyugvó nap után.
Nos, egyszer, jól emlékszem a napra, apám megcsókolta a beteget, és így szólt:
– Harmatcsepp, elmegyek a lenyugvó nap után, és elhozom neked a gyógyfüvet. Manitu segít, hogy megtaláljam. nem szabad meghalnod!
Mindössze kevéske vizet vitt magával egy kivájt tökhéjban, és reményekkel tele elindult a hosszú útra. És most jól figyelj Vadgalamb, milyen csodálatos élményeket élt át apám, Vidraszív ezen az úton.
Sokáig bolyongott a végtelen prérin, a felhőtlen ég alatt, a tűző napon. Amerre a szem ellátott, mindenütt szikkadt fű, száraz bogáncs, és kőrengeteg.
– Nagy Manitu – fohászkodott Vidraszív – add, hogy megtaláljam a gyógyfüvet, hogy
Harmatcsepp meggyógyuljon!
A nap egyre forróban perzselt, Vidraszív egyre lassabban haladt. Már-már lerogyott a fáradságtól, meg a szomjúságtól, mégsem akart visszafordulni. Hozzá sem nyúlt a magával hozott kevéske vízhez, a legvégsőkre tartogatta. Egyszer csak egy nagy fekete madarat pillantott meg, tehetetlenül verdesett
szárnyával, de sehogyan sem tudott felemelkedni.
Vidraszív megsajnálta, é s megitatta a kincset érő vízből.
– Nem tudod, fekete madár, hol találom azt a gyógyfűvet, amelyet Manitu azért teremtett, hogy meggyógyítsa a betegeket? – kérdezte.
– Jaj – felelte a madár -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tartok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Együtt vándoroltak tovább, de gyógyfüvet nem találtak. Kis idő múltán találkoztak egy farkassal. Alig vánszorgott a gyengeségtől, könyörgőn nézett Vidraszívre, mintha tőle várna segítséget. „Ez az állat is olyan elesett, mint Harmatcsepp” – gondolta Vidraszív. Odanyújtotta neki a tökhéjat, a farkas pedig
kiitta az utolsó cseppig.
– Nem tudod, farkas, hol találom az a gyógyfüvet, amelyet Manitu azért teremtett, hogy
meggyógyítsa a betegeket? – kérdezte.
– Jaj – felelte a farkas -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tartok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Így vándoroltak hármasban a napszítta prérin. Megvizsgáltak minden útjukba akadó növényt, de a gyógyfüvet nem találták. Vidraszív végképp elerőtlenedett, leroskadt a fáradtságtól meg a szomjúságtól. A nagy fekete madár a vállára telepedett, és a szárnyával legyezgette, a farkas pedig távol tartotta tőle a mérges préri legyeket.
Vidraszív csodálatos álmot látott.
Álmában Harmatcsepp jelent meg, sápadtan, csontig soványodva. Az asszony mosolyogva nézett rá, és egy dalt énekelt neki, amely úgy csacsogott, fecsegett, mint egy forrás. Hirtelen eltűnt a látomás, helyette nagy, tiszta vizű folyót látott Vidraszív, s egy hangot hallott, amely így szólt hozzá:
– Keress meg, Vidraszív, keress meg! Ha rám találsz, harmatcsepp meggyógyul.
Amikor Vidraszív felébredt, mintha halk duruzsolást hallana a lába alatt:
– Szabadíts ki, Vidraszív!
A duruzsoló hang a föld alól jött, de hogyan lazíthatná meg a szikkadt, kemény földet szerszám nélkül? Mert aki gyógyfüvet keres, annak nem szabad kést, tomahawkot, sem egyéb fegyvert magával vinnie. Vidraszív megpróbálta puszta kézzel feltúrni a földet. Egy kis gödröcskét sikerült kiásnia, de abba kellett hagynia a munkát, mert vérzett a keze, fölszaggatták a kemény rögök. Már-már azt hitte, minden fáradsága kárba veszett, de ekkor a madár meg a farkas látott munkához. A madár erős csőrével vagdosta a földet, a farkas pedig a mancsával kezdett ásni. Sikerült is hamarosan egy kis gödröt kiásniuk.
És lám, a gödör alján forrás fakadt fel. Alig érte néhány csepp Vidraszív vérző kezét, már be is gyógyultak a sebek, és megszűnt a fájdalom. Vidraszív ezután merített a tiszta vízből, és érezte, amint kortyról kortyra visszatér tagjaiba az élet.
A forrás egyre erősebb sugárban, egyre gazdagabban tört fel, és amikor megtelt a gödör, csillogó patakként csörgedezett tova a szikkadt prérin.
Ekkor Vidraszív egy marék agyagot gyúrt meg a forrásvízben, korsót készített belőle. Mit törődött velem hogy formátlan, esetlen és dísztelen, nem akarta vesztegetni az időt, hiszen Harmatcsepp életéről volt szó. Telemerítette a korsót, és már repült is haza, mintha szárnyai nőttek volna.
Harmatcsepp már a halálán volt. Vidraszív egyenesen az ágyához lépett, és ajkához emelte a korsót.
Alig ivott az asszony néhány kortyot, nyújtózni kezdett, azután mély, egészséges álomba merült, majd kipirult arccal, ragyogó szemmel, egészségesen ébredt.
Vidraszív azonban nagy örömében sem feledkezett meg a falujáról. Házról házra járt a csodatévő korsóval, és még aznap meggyógyult minden beteg. Újjáéledt a falu. Harmatcsepp és Vidraszív még boldogabban éltek, mint azelőtt.
– Látod Vadgalamb – fejezte be nagyanyó -, ez az a korsó, amelyben egykor dédapád elhozta gyógyító vizet.
A lányka csak nagy sokára merte megtörni a csendet:
– Nagyanyó, most már sokkal szebbnek látom ezt az ütött-kopott öreg korsót a többinél.
Vadgalamb soha többé nem nyúlt a korsóhoz, azt hiszem, azóta is ott van a polcon, egy wigwamban, az irokéz falu szélén.

/irokéz népmese/

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL…3

Német Orsolya választása:
Együtt könnyebb
(Indiai népmese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz. Az apai jó tanács egyik fülükön be, a másikon ki. Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafelé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen. Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hívatja őket az apjuk. Odamegy a négy fivér. Kérdezik:- Mi az, apánk?
Erre a legidősebb fiának szól a favágó:- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!
Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:- Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
– Most te próbáld meg fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre. Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:
– Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
– Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs az az isten, aki legyőzne titeket. Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.