MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 7.

A mesét Holcsik Erzsébet választotta:

A BOLDOG EMBER INGE
Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.
Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:
– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.
– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?
A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.
Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.
Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:
– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.
Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.
Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.
Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.
Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.
– Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.
De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.
Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.
– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.
A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.
Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.
Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.
Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.
– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?
– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.
Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.
– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.
Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:
– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.
Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.
Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 6.

A mesét köszönjük Bata Saroltának!
Ha kellek, vigyél el!
(japán népmese)
Egy isten háta mögötti faluban élt egyszer régen három fivér. Együtt gazdálkodtak azon a kis földecskén, amelyet a szüleik hagytak rájuk. Mivel azonban ebből nem tudtak megélni, bambuszkosarakat fontak, és a piacon árulták.
De bármilyen szorgalmasan is dolgoztak, és éltek a lehető legszerényebben, sohasem maradt egy fölösleges garasuk sem. Vagy a sójuk fogyott el, vagy az olajuk, vagy az egyetlen ócska teáskannájuk lyukadt ki, mégpedig éppen akkor, amikor nem volt a házban egy lyukas garas sem. A legrosszabb idők akkor köszöntöttek be, amikor közeledett az év vége, és meg kellett fizetniük adósságaikat.
– Ez így nem mehet tovább – jelentette ki egyszer Szaburo, a legidősebb fivér. – Elmegyek valahova szolgálatba. Ti addig gazdálkodjatok egyedül, ha megkeresek egy kis pénzt, visszajövök.
A másik két fivér beleegyezett, és Szaburo elindult szolgálatot keresni. Egy távoli városban sikerült is szolgálatba állnia. Egy gazdag kereskedő felfogadta őt kocsisnak. Hat hónapig vásárról vásárra hajtotta Szaburo a sóval, teával és más áruval megrakott szekerekbe fogott lovakat. A kereskedő meg volt elégedve új kocsisával, és amikor a szolgálata lejárt, fölajánlotta neki, hogy maradjon nála még a következő évben is. Szaburo udvariasan megköszönte, de nem fogadta el az ajánlatot.
– Nagyon örülök, uram, hogy meg van velem elégedve, de nekem haza kell mennem. Közeledik az év vége, és az öcséim várják a megtakarított pénzemet, hogy kifizethessék minden adósságunkat.
A kereskedő tehát kifizette a bérét, Szaburo gondosan egy kendőbe kötötte a rézpénzt, és sietett haza. Gyorsan haladt, nagy utat tett meg, de még egy sötét erdőn kellett áthaladnia, mikor alkonyodni kezdett. Szaburo nem szívesen vágott neki az erdőnek, de már előre örült, mit szólnak majd az öcséi, hogy pénzt hoz a házhoz. Bizonyára már türelmetlenül várják, hiszen az év végéig már csak egyetlen nap maradt. De még ha nem is várnák, úgysincs hol megszállnia éjszakára. Így hát mélyet lélegzett, és elszántan belépett a sötét erdőbe.
Nagyon sietett, nem nézett se jobbra, se balra, csak az ég keskeny sávját figyelte a fák lombja fölött, mert az mutatta az utat. Az erdőben csend honolt, és Szaburo egyre bátrabban rótta az utat. .Az útnak több mint a felét megtettem már. Nemsokára otthon leszek. Mi bajom történhetne? Csend és nyugalom honol itt, hát mitől kellene félnem, gondolta. Egyszer csak úgy tűnt fel neki, mintha az út szélén valami fényesség lebegne előtte. Mi lehet az? – ijedt meg, de mindjárt összeszedte bátorságát: csak nem kezdek el éppen most hinni a kísértetekről szóló mesékben? Mégis lelassította lépteit, és éberen figyelte, mi történik előtte. S ekkor észrevette, hogy nem egy, hanem több kis fényecske imbolyog előtte. Egyre több volt belőlük, az út mentén lebegtek, a fák között keringtek, és lassan, nesztelenül egyre jobban közeledtek hozzá. Aztán Szaburo valami susogást hallott, amely lassan morgássá erősödött. A félelemtől szinte kővé válva állt meg, s a keringő, imbolygó titokzatos fényecskék tömkelegéből egyszer csak tisztán hallotta:
– Ha kellek, vigyél el! Ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! – ismétlődött egyfolytában, és a fényecskék egyre jobban közeledtek.
– Mit csinálnék veletek! Csak ti hagyjatok engem! – kiáltotta Szaburo rémülten, és hanyatt-homlok futni kezdett. Kifulladtan és rémülettől kitágult szemmel rontott be egyenesen a szobájukba, még a szandálját is elfelejtette levetni az ajtó előtt.
Csakhogy már itthon vagyok! – sóhajtott föl, és lerogyott a gyékényre. Öcséi éppen vacsoráztak, mindkettőjük előtt egy-egy tálacska köleskása állt.
– Mitől ijedtél meg annyira, hogy még csak nem is köszöntesz bennünket? És nézd csak, hogy bepiszkítottad a gyékényt! Szaburo lehúzta szandálját, és gondosan, nagyon gondosan becsukta az ajtót
– Kedves fivéreim, nem is tudjátok, milyen veszedelemtől menekültem meg – kezdte most már kissé nyugodtabban. – Az erdőben, körülbelül félúton a várostól, hirtelen valami fénylő kísértetek támadtak meg. Teljesen egyedül voltam, és sehol se láttam egyetlen olyan zugot sem, ahova elbújhattam volna előlük. Ott keringtek körülöttem, és hangosan kiáltoztak: Ha kellek, vigyél el! Ha kellek, vigyél el! Alig menekültem el előlük.
– És semmi mást nem tettek? – kérdezte Hacsiro, a legfiatalabb fivér, aki híres volt erejéről és bátorságáról.
– Azt hiszed, kedvem volt megpróbálni?! Örültem, hogy ők nem vittek el engem! – felelte hevesen Szaburo.
– Furcsa kísértetek – vélte elgondolkozva a középső fivér, Sicsiro. – Ha azt kiabálták: Ha kellek, vigyél el, akkor talán valóban el kellett volna őket vinni. Akkor talán abbahagyták volna a kísértést. Te bizonyára csak azért ijedtél meg annyira, mert nagyon meglepődtél. Azt mondod, hogy félúton a város felé történt? Tudjátok mit, elmegyek oda, és körülnézek.
A középső fivér kiment az esti szürkületbe. Egyre beljebb ment a sötét erdőbe, alig lehetett már látni valamit, és amikor a városba vezető útnak körülbelül a felét megtette, észrevette, hogy az erdő homályában csillog valami. Sicsiro megállt, figyelmesen nézte azt a helyet, de nem látott egyebet, mint villogó fényecskéket. Közelebb ment tehát, és ekkor valami mormogást hallott, majd ismét tett néhány lépést, s ekkor már egész világosan megértette, amit a fényecskék mondtak:
– Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! A fényecskék eközben nesztelenül közeledtek feléje, körülfogták, és a kör egyre szűkült körülötte. Sicsirót szörnyű rémület fogta el, már-már úgy látta, hogy a fényecskék rá akarják magukat vetni. Sarkon fordult, betömte a fülét, és hanyatt-homlok menekült, amíg teljesen kifulladva haza nem ért. Amikor Hacsiro, a legfiatalabb fivér meglátta középső bátyja sápadt arcát, és meghallotta zihálását, határozott hangon megszólalt:
– Mind a ketten gyávák vagytok. Hiszen puszta szavaktól ijedtetek meg. Semmi sem történt veletek, csak szavakat hallottatok. Most majd én próbálok szerencsét. Bement a kamrába, és egy kötelet hozott.– Majd meglátom, hogy a kísértetek akkor is kiabálni fogják-e, hogy vigyem el őket, ha kötéllel megyek hozzájuk.
Már teljesen besötétedett, a hold még nem jött föl, s Hacsiro csak emlékezetből tudta az utat, nem látta. Amikor elért arra a helyre, amelyről bátyjai meséltek, meglátta az imbolygó, villogó fényeket. Ragyogva röpködtek körös-körül, s mivel Hacsiro bátran folytatta útját, csakhamar teljesen körülvették. S ekkor tisztán kivehető hangok ütötték meg a fülét:
– Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Ha kellek, vigyél el, ha nem kellek, hagyj itt! Hacsiro úgy érezte, hogy az egész erdő remeg ettől a titokzatos susogástól:– Ha kellek…
– Hát persze hogy kellesz! – kiáltotta Hacsiro, és odatartotta a hátát: – Hát akkor hopp! Ugorj föl, hadd látom, ki fia-borja vagy! Abban a pillanatban eltűntek a fények, a suttogás abbamaradt, és Hacsiro hirtelen rettenetes terhet érzett a hátán, már-már összeroskadt alatta, de végül mégis sikerült talpon maradnia.
– Elszámítottad magad, kísértet! Én nagyon erős vagyok. Nemigen akad valaki, aki ujjat mer húzni velem.
Leoldotta a derekára csavart kötelet, átvetette a hátát nyomó furcsa terhén, és jó szorosra húzta. Kiegyenesedett, helyreállította az egyensúlyát, és elindult haza. Már koromsötét volt, de a Hacsiro hátán ülő furcsa kísértetből olyan fény áradt, hogy az utat úgy látta, mint fényes nappal. A teher a hátán lépésről lépésre nehezebb lett, és Hacsiro, noha messze földön híres volt óriási erejéről, alig bírta hazáig cipelni. Nagyon megörült, mikor végre belépett az udvarra, és le akarta dobni hátáról a terhet. De hiába oldotta el a kötelet, hiába erőlködött, forgott jobbra-balra, a teher a hátán maradt, mintha odaragadt volna.
– Azt hiszed, nem engedsz el? – dühödött meg Hacsiro. – Kellettél, de nem a hátamra! No várj csak, majd én megmutatom neked!
Gyorsan bement a konyhába, és háttal nekivágódott a falnak. Tiszta csengő hang zendült meg, de a teher továbbra is ott maradt Hacsiro hátán.
– Csak ne hidd, hogy elbánsz velem! – kiáltotta most már még dühösebben Hacsiro, kihátrált a hátsó helyiségbe, nekifutott, és teljes erejéből nekivágta a hátát a mennyezetet tartó középső oszlopnak. Az ütéstől a földre rogyott, de ugyanakkor vidám csengés hangzott föl, és a padlón mindenfelé aranyak szóródtak szét. Annyi volt belőlük, hogy még az udvarra is kigurult néhány, és a fivérek még hosszú idő múlva is aranypénzt fedeztek fel egy-egy nyílásban vagy résben. Örömük nem ismert határt, amikor meglátták, milyen nagy vagyon hoz jutottak, s a két idősebb fivér egymást túlkiabálva dicsérte bátorságáért a legfiatalabbat.
– Hahaha! – nevettek még sokáig azután, hogy az aranyak szétgurultak. – Szép kis kísértetek voltak azok! Aranyak, amelyek emberek közé vágyakoztak!
Ezután elégedetten és egyetértésben éltek együtt kis házukban, és még ma is így élnek, ha meg nem haltak.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL… 4.

Seregy Stellának köszönjük a következő történetet:

A GYÓGYÍTÓ VÍZ

Vadgalamb irokéz lányka volt. Nagyanyjával éldegélt egy kis faluban, a nyugati síkság peremén. Egy reggel, miután tüzet rakott és kiporolta a prémtakarókat, felnyúlt a polcra egy öreg korsóért, hogy vizet hozzon.
– Ne nyúlj ahhoz a korsóhoz, Vadgalamb! – figyelmeztette a nagyanyja.
– Miért? Ha eltörne, sem lenne kár érte. Nézd csak, milyen ütött-kopott már!
Nagyanyó titokzatosan mosolygott.
– Várj csak estig, majd meghallod a korsó csodálatos történetét.
A kislány még sosem érezte ilyen hosszúnak a napot. A nap végre lenyugodott a hegyek mögé, nagyanyó a tűz mellé telepedett, és sokáig révülten nézett a lángokba. Ölében dédelgette és simogatta csontoz kezével az öreg ütött-kopott korsót. Vadgalamb ott ült mellette, nagy, fekete szeme csillogott, kíváncsian várta nagyanyó meséjét.
– Sok-sok évvel ezelőtt – fogott hozzá nagyanyó -, amikor még akkora kislány voltam, mint te, olyan forró nyár köszöntött ránk, hogy kiapadtak a források. Szörnyű ragály pusztított embert és állatot. Hamarosan nem akadt ház a faluban, ahol ne sirattak volna halottat. Mindkét bátyámat eltemettük. Édesanyám, Harmatcsepp is ágynak esett. Csodaszép, gyengéd, jólelkű
asszony volt, szeme csillogott, mint egy sima tükrű tó. Apám szíve majd megszakadt, mikor látnia kellett, hogyan viaskodik Harmatcsepp a halállal, lassan-lassan, egyre sápadtabb és gyöngébb lett.
Régi-régi hit a mi törzsünknél, hogy a nagy Manitu teremtett egy olyan füvet, mely minden betegséget meggyógyít, de a ki szedni akar belőle, annak el kell mennie a lenyugvó nap után.
Nos, egyszer, jól emlékszem a napra, apám megcsókolta a beteget, és így szólt:
– Harmatcsepp, elmegyek a lenyugvó nap után, és elhozom neked a gyógyfüvet. Manitu segít, hogy megtaláljam. nem szabad meghalnod!
Mindössze kevéske vizet vitt magával egy kivájt tökhéjban, és reményekkel tele elindult a hosszú útra. És most jól figyelj Vadgalamb, milyen csodálatos élményeket élt át apám, Vidraszív ezen az úton.
Sokáig bolyongott a végtelen prérin, a felhőtlen ég alatt, a tűző napon. Amerre a szem ellátott, mindenütt szikkadt fű, száraz bogáncs, és kőrengeteg.
– Nagy Manitu – fohászkodott Vidraszív – add, hogy megtaláljam a gyógyfüvet, hogy
Harmatcsepp meggyógyuljon!
A nap egyre forróban perzselt, Vidraszív egyre lassabban haladt. Már-már lerogyott a fáradságtól, meg a szomjúságtól, mégsem akart visszafordulni. Hozzá sem nyúlt a magával hozott kevéske vízhez, a legvégsőkre tartogatta. Egyszer csak egy nagy fekete madarat pillantott meg, tehetetlenül verdesett
szárnyával, de sehogyan sem tudott felemelkedni.
Vidraszív megsajnálta, é s megitatta a kincset érő vízből.
– Nem tudod, fekete madár, hol találom azt a gyógyfűvet, amelyet Manitu azért teremtett, hogy meggyógyítsa a betegeket? – kérdezte.
– Jaj – felelte a madár -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tartok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Együtt vándoroltak tovább, de gyógyfüvet nem találtak. Kis idő múltán találkoztak egy farkassal. Alig vánszorgott a gyengeségtől, könyörgőn nézett Vidraszívre, mintha tőle várna segítséget. „Ez az állat is olyan elesett, mint Harmatcsepp” – gondolta Vidraszív. Odanyújtotta neki a tökhéjat, a farkas pedig
kiitta az utolsó cseppig.
– Nem tudod, farkas, hol találom az a gyógyfüvet, amelyet Manitu azért teremtett, hogy
meggyógyítsa a betegeket? – kérdezte.
– Jaj – felelte a farkas -, amerre én jártam, mindenütt csak felperzselt földet láttam, hanem szívesen veled tartok, segítek megkeresni a gyógyfüvet.
Így vándoroltak hármasban a napszítta prérin. Megvizsgáltak minden útjukba akadó növényt, de a gyógyfüvet nem találták. Vidraszív végképp elerőtlenedett, leroskadt a fáradtságtól meg a szomjúságtól. A nagy fekete madár a vállára telepedett, és a szárnyával legyezgette, a farkas pedig távol tartotta tőle a mérges préri legyeket.
Vidraszív csodálatos álmot látott.
Álmában Harmatcsepp jelent meg, sápadtan, csontig soványodva. Az asszony mosolyogva nézett rá, és egy dalt énekelt neki, amely úgy csacsogott, fecsegett, mint egy forrás. Hirtelen eltűnt a látomás, helyette nagy, tiszta vizű folyót látott Vidraszív, s egy hangot hallott, amely így szólt hozzá:
– Keress meg, Vidraszív, keress meg! Ha rám találsz, harmatcsepp meggyógyul.
Amikor Vidraszív felébredt, mintha halk duruzsolást hallana a lába alatt:
– Szabadíts ki, Vidraszív!
A duruzsoló hang a föld alól jött, de hogyan lazíthatná meg a szikkadt, kemény földet szerszám nélkül? Mert aki gyógyfüvet keres, annak nem szabad kést, tomahawkot, sem egyéb fegyvert magával vinnie. Vidraszív megpróbálta puszta kézzel feltúrni a földet. Egy kis gödröcskét sikerült kiásnia, de abba kellett hagynia a munkát, mert vérzett a keze, fölszaggatták a kemény rögök. Már-már azt hitte, minden fáradsága kárba veszett, de ekkor a madár meg a farkas látott munkához. A madár erős csőrével vagdosta a földet, a farkas pedig a mancsával kezdett ásni. Sikerült is hamarosan egy kis gödröt kiásniuk.
És lám, a gödör alján forrás fakadt fel. Alig érte néhány csepp Vidraszív vérző kezét, már be is gyógyultak a sebek, és megszűnt a fájdalom. Vidraszív ezután merített a tiszta vízből, és érezte, amint kortyról kortyra visszatér tagjaiba az élet.
A forrás egyre erősebb sugárban, egyre gazdagabban tört fel, és amikor megtelt a gödör, csillogó patakként csörgedezett tova a szikkadt prérin.
Ekkor Vidraszív egy marék agyagot gyúrt meg a forrásvízben, korsót készített belőle. Mit törődött velem hogy formátlan, esetlen és dísztelen, nem akarta vesztegetni az időt, hiszen Harmatcsepp életéről volt szó. Telemerítette a korsót, és már repült is haza, mintha szárnyai nőttek volna.
Harmatcsepp már a halálán volt. Vidraszív egyenesen az ágyához lépett, és ajkához emelte a korsót.
Alig ivott az asszony néhány kortyot, nyújtózni kezdett, azután mély, egészséges álomba merült, majd kipirult arccal, ragyogó szemmel, egészségesen ébredt.
Vidraszív azonban nagy örömében sem feledkezett meg a falujáról. Házról házra járt a csodatévő korsóval, és még aznap meggyógyult minden beteg. Újjáéledt a falu. Harmatcsepp és Vidraszív még boldogabban éltek, mint azelőtt.
– Látod Vadgalamb – fejezte be nagyanyó -, ez az a korsó, amelyben egykor dédapád elhozta gyógyító vizet.
A lányka csak nagy sokára merte megtörni a csendet:
– Nagyanyó, most már sokkal szebbnek látom ezt az ütött-kopott öreg korsót a többinél.
Vadgalamb soha többé nem nyúlt a korsóhoz, azt hiszem, azóta is ott van a polcon, egy wigwamban, az irokéz falu szélén.

/irokéz népmese/

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL…3

Német Orsolya választása:
Együtt könnyebb
(Indiai népmese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz. Az apai jó tanács egyik fülükön be, a másikon ki. Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafelé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen. Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hívatja őket az apjuk. Odamegy a négy fivér. Kérdezik:- Mi az, apánk?
Erre a legidősebb fiának szól a favágó:- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!
Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:- Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
– Most te próbáld meg fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre. Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:
– Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
– Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs az az isten, aki legyőzne titeket. Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

MESÉKKEL NEM VAGY EGYEDÜL…

(Új sorozatunk indul, olyan meséket válogattunk, amik segítenek, erőt adnak, megnevettetnek, támogatnak. Amikkel azt érezhetjük, nem vagyunk egyedül…)
A mesét Peer Krisztina választotta:

Az öregember és a folyó
(kínai mese)
Kínában sok-sok évvel ezelőtt, egy meleg, fülledt napon a rizsföldeken dolgozó parasztok arra lettek figyelmesek, hogy a közeli folyó, amely éppen áradásban van, valami nagy dolgot sodor magával. Közelebb mentek a parthoz, és csak ekkor vették észre, hogy egy idős embert ragadott el a víz. Kiáltozva szaladni kezdtek a part mentén, ám esélyük sem volt, hogy kihúzzák az öreget, aki viszont szemmel láthatóan életben volt, mégsem tett semmit, hogy partra jusson. Nem úszott, nem kapálózott, segítségért sem kiáltozott. Hol felbukkant a feje, hol eltűnt a hullámok alatt, és úgy tűnt, mintha nem érdekelné sem a háborgó folyó, sem a segítségére igyekvő emberek.
A parasztok egy darabig követték őt a parton szaladva, ám a vad sodrás egyre jobban eltávolította tőlük az idős embert, míg végül elveszítették szemük elől a sodródó testet. Így hát feladták a harcot, és elkeseredve, kimerülten lerogytak a part menti sziklákra, hogy kifújják picit magukat. Még egy darabig szomorúan beszélgettek az esetről, amikor egyszer csak valami hihetetlen dologra kapták fel a fejüket.
Az idős ember érkezett, csurom vizesen, de sértetlenül gyalogolt feléjük a part mentén. Elállt a szavuk a csodálkozástól, majd mikor az öreg a közelükbe ért, egyikőjük végül így szólt hozzá:
– Te öreg, hogy kerülsz Te ide? Próbáltunk megmenteni, de hiába nyújtottunk feléd botokat, nem kapaszkodtál, nem is próbáltál úszni, és olyan erős volt a víz sodrása, hogy elveszítettünk szem elől. Azt hittük, meg akarsz halni, és oda is vesztél végleg.
Az idős ember mosolyogva így felelt:
– Dehogy akartam meghalni, csak vártam a megfelelő pillanatot. Tudtam, hogy amíg a folyó sodrása ilyen erős, addig hiába mennék szembe vele, hiszen csak elfáradok és belefulladok. Ezért csak arra figyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználva ne csapódjak a kiálló szikláknak, és ne fárasszam ki magam teljesen, mire a folyó lejjebb lévő szakaszához érek, ahol a sodrás már jóval enyhébb. Amikor a víz lenyomott a mélybe, nem küzdöttem, mert tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és amikor ismét fent voltam, levegőt gyűjtöttem, hogy bírjam az újabb próbát, amikor majd megint a hullámok alá kerülök. Ahogy az életben is: amikor lent vagyok, nem esek kétségbe, amikor pedig fent vagyok, nem bízom el magam. Mindig figyelek az áramlatokra, és megvárom a megfelelő pillanatot.
Ez a titok.

Elhalasztjuk a konferenciát!

Kedves Tagtárs, érdeklődő,

Napok óta gondolkodunk azon, hogy a vírus körül kialakult helyzetben mi lenne a legjobb döntés a májusi konferenciánkkal kapcsolatban. Nem könnyű dönteni, mert nagyon régi álmunk kezdett valóra válni ezzel a 2 napos rendezvénnyel. Rövid idő alatt a jelentkezők száma meghaladta a százat…
Felelősen gondolkozva most úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk egy későbbi időpontra a konferenciát, amint tisztul a helyzet, jelentkezünk az új időponttal!
Azoknak, akik jelentkeztek, rövidesen írunk levelet, benne minden praktikus tudnivalóval.

Az operatív bizottság nevében:
Boldizsár Ildikó

Tájékoztatás és állásfoglalás

2019. évi CXI. törvény szövege jogi bizonytalanságot idézett elő, amely érinti a metamorphoses-meseterápiát alkalmazó szakemberek körét is.
A metamorphoses-meseterápia nem tartozik a pszichoterápiás eljárások körébe és nem dolgozik betegségkategóriákkal. A metamorphoses-meseterápia egy komplex, önmagában teljes világképpel képes válaszokat adni emberi kérdésekre, meseszövegek adta keretben dolgozik, ezeken keresztül értelmezi az adott helyzetet, és nyújt kapcsolódási pontokat a hozzá fordulókhoz. A metamorphoses meseterápia módszerét használják gyógyításban képzett pszichoterapeuták is és más szakterületeken képzett segítők is beszélgetésre vagy pedagógiai fejlesztésre saját kompetenciahatáraikon belül.
Jelenleg a rosszul és pontatlanul meghatározott fogalomhasználat következtében a metamorphoses meseterápiás módszer nem klinikusi, pszichoterapeutai használói a kuruzsló törvény hatálya alá eshetnek a jogértelmezés szerint. Támogatjuk és együttműködünk mindazokkal a segítő szakmai szervezetekkel, akiknek célja a törvény szövege által előidézett jogbizonytalanság megszüntetése. Támogatjuk a szakmai összefogást, hogy a fent említett jogszabályt módosítsák, hogy létrejöhessen egy szakmai konszenzus és állásfoglalás a segítői hivatás kompetencia határainak tisztázására.

Dr. Boldizsár Ildikó
a néprajztudomány kanditátusa
Metamorphoses Meseterápiás Egyesület elnöke